10. Fejezet: Átváltozás

Alejandra

Bódultam tértem magamhoz valahol az erdőben. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda, de azt tudtam, hogy nagyon fáj a fejem. Hol vagyok? Ki vagyok? Miért nem emlékszem semmire? – kavarogtak bennem a kérdések. Féltem és fáztam. Mi történt? Hirtelen neszelésre lettem figyelmes, majd finom illatot éreztem, megnyugtatót.

-         Héj, te lány! Jól vagy? – jött közelebb egy túrázó.

-         Nem. – dünnyögtem. – Éhes vagyok.

-         Gyere, adok enni.- nyújtotta a kezét. Elfogadtam, majd egy erős rántással magam mellé kényszeríttettem. Megszólalni se volt ideje olyan gyorsan téptem fel a torkát. Jól esett, ahogy a vér lefolyt a torkomon, meleg és bizsergető volt. Később undorodva dobtam el az élettelen testet. Hazafelé indultam, de megtorpantam, majd egy erőteljes mozdulattal irányt váltottam és a Salvatore ház felé futottam.

-         Tessék? – lépett ki Stefan egy száltörülközőben az ajtón miután kopogtam. Mikor meglátott rögtön magához ölelt, majd behátrált velem a házba. – Élsz. Élsz!

-         Stefan! Nem sokáig. – figyelmeztettem rá mennyire, szorít.

-         Egy valamit nem vettél figyelembe. – hallottam meg egy újabb hangot. – A mi kis Alejandránk tiszta vér és zavarodottság.

-         Átváltozol? – nézett rám most Stef.

-         Nem tudom.

-         Mit érzel? – kérdezte Damon.

-         Zavarodottságot.

-         Azon kívül?

-         Éhes vagyok… és álmos. Meg zuhanyozni akarok.

-         Gyere. – mosolygott Stefan.

Miután lezuhanyoztam és befeküdtem Stefan ágyába rögtön elnyomott az álom. Álmomban egy férfit láttam.

,, A férfi magas szőke és igen jóképű volt.

-         Hát itt vagy? – kérdezte, majd a kezét nyújtotta.

Most vettem észre, hogy egy táncteremben vagyunk. Elkezdünk lassúzni, mire észre vettem, hogy egyre több ember jelenik meg mellettünk. Ez egy bál volt.

-         Miss. Petrova. Hogy érzi magát ezen az estén? – váltott udvarias hangnembe.

-         Köszönöm, hogy meghívott Niklaus úr. Nagyon jól. – válaszoltam.

-         Mi lenne, ha ki mennénk a kertbe?

-         Rendben.

Amint kiéretünk Klaus rögtön letámadott. Sokáig csókolóztunk, mire elengedett.

-         Natalia, miattam halt meg. – suttogta.

-         Át fogsz holnap este változni.

-         Igen. Sajnálom, de a boszorkányok küzdenek. Szeretném, ha tudnád, hogy nekem te vagy a világon a legfontosabb.

-         Tudom. – viszonoztam a mosolyát.

-         Szeretlek. – természetesen ezt is tudtam.”

Hirtelen átszakadtam az álomból, egy másikba.

„Mellettem boszorkányok duruzsoltak, majd az egyik közelebb lépett.

-         Ne félj Nata. Megmentem a lelked. A 2. generációdban újra élhetsz.

-         Áruló… - sziszegtem.

-         Ne Natalia én…

-         Áruló vagy és remélem a pokolban, fogsz elégni.

-         Annyira sajnálom.

-         Sajnálhatod is, mert visszatérek és az első dolgom lesz, hogy az utódaidat eltörlöm ebből a világból, Miranda Benett.”

Ezután új álom jött.

„Egy tisztáson futottam, nyomomban egy férfival.

-         Natalia, szívem. Állj meg!

-         Ugyan Elijah csak elkapsz egy gyenge nőt.

-         Az öcsém sosem bántana egy nőt.

-         Klaus, szia! Mi csak… fogócskáztunk.

-         Láttam. – mondta gúnyosan. – Nata…

-         Tán a jövendőbeli párommal vagyok? – kérdeztem, mire Klaus szemében hideg düh látszott.

-         Akkor se kéne ezt tennetek, amíg nem vagytok házasok. – aztán fogta magát és elment.

-         Mérges rám, mert szeret téged. – állapította meg Elijah.

-         Tudom, de meg kell barátkoznia a gondolattal.

-         Megbarátkozni? Legszívesebben megölne mindkettőnket.

-         Csak téged. – sóhajtottam.

-         Igen, engem. Téged nem bántana… Szereted? – bökte ki végül, de nem válaszoltam, mire folytatta. – És engem szeretsz? Natalia? Natalia?”

-         Alejandra? Ébrem vagy? – hallottam meg Stefan hangját.

-         Ühüm. – dünnyögtem.

-         A frászt hoztad rám.

-         Bocs. – mondtam, mire beugrott minden. Klaus vére, a rituálé, az erdő, a túrázó, Vámpííír. – Mi történt?

-         Klaus átváltoztatott. Annyira megijedtem, amikor nem találtalak.

-         Stefan. – suttogtam.

-         Mi az?

-         Éhes vagyok.

-         Gondoltam. – lépett be Damon egy zacskó vérrel.

-         Mennyi az idő?

-         Reggel 8 óra van. – jelentette ki. Mennyi? Ilyen késő van? Hirtelen felpattantam és kivágtam a bejárati ajtót.

-         Ne! – kiabálta Stef és visszarántott, majd a legnagyobb meghökkenéssel nézett rám.

-         Mi van?

-         Meg kellett volna égned. – válaszolt Damon.

-         Lehet, hogy Klaus vére.

-         Igen valószínű. – gondolkozott el Stefan.

-         Haza akarok menni. – próbáltam lefejteni magamról a kezeit.

-         Mi? Dehogy. Ha tényleg átváltozol, akkor itt kell maradnod.

-         Ugyan…

-         Igen. Maradsz! – vágta rá Damon.

-         Majd, te fogod eldönteni. – mondtam gúnyosan és kiszakadtam Stef karjai közül. Majd a nyitott ajtón az erdőbe. Beleszagoltam a levegőbe. Így minden, olyan más. A környezetem minden szegletét látom és érzem, ha becsukom a szemem, érzem a levegő izét. A föld szagát. És hallom a legkisebb madár csipogását is.

-         Gyönyörű. – suttogtam.

-         Szerintem is. – szólalt meg egy ismerős hang a hátam mögött.

-         Mit keresel itt?

-         Látni akartalak.

„Halk neszelésre lettem figyelmes, majd az ablak felé kaptam a fejem.

-         Mit keresel itt?

-         Látni akartalak.

-         Miért?

-         Gondoltam megnézem a leendő sógornőm. Már ezt sem szabad?

-         De szabad. Most már láttál. Távozz!

-         Nem akarom, hogy hozzá menj az öcsémhez. Kérlek!

-         Sajnálom. – mondtam indulatosan.

-         Ha így akarod. – indult az ajtó felé, de az hirtelen kivágódott.

-         Miss Petrova!”

-         Miért? – jött a kérdés reflexből. De ő csak elmosolyodott.

-         Hiányoztál.

-         Képzelem. – motyogtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdtem futni. Megálltam egy vízesés mellett, majd hátra néztem. Jé, egy kisház. Bementem, hogy megnézzem, milyen belül. Igazság szerint nem is volt rossz. Bár kicsi volt és szegényes. Igaz ez csak egy faház. Azonnal beleetettem magam a függőágyba és elnyomott az álom.

Reggel arra ébredtem, fogy két erős kéz, szorít magához.

-         Jó reggelt. – nyögtem.

-         Reggelt. – mormolta a nyakamba. Felpattantak a szemeim és felugrottam. Most keltem csak igazán fel. – Na!

-         Takarodj! Mit keresel itt?

-         Nem megyek, jó itt nekem. – fordult a hátára a függőágyban.

Elkezdtem futni. Ki a házból el a vízesés mellől, de akkor hírtelen beleütköztem egy láthatatlan falba.

-         Ezt nem teheted! – ordítottam.

-         Dehogy nem.

-         Miért akarna a legerősebb ősvámpír velem lenni… kettesben?

-         Majd meglátod. Csak élvezd. – mosolygott.

Tudom, hogy mégsem lett olyan hosszú, de most nincs sok időm írni, na de majd a szünetben: P Azért várom a kommikat és a határ meg marad. :D