11. Fejezet: Fogságban

Alejandra

-         Pontosan mit akarsz tőlem? – kérdeztem a vízesés mellett sétálgatva.

-         Választ egy kérdésre.

-         Meg tudom válaszolni?

-         Nem hiszem. – mosolygott.

-         Akkor? Mi lesz velem?

-         Maradsz, amíg én úgy akarom.

-         Gyűlöllek! – morogtam.

-         Azt nem hiszem. Én változtattalak át. Én vagyok az… új életed adója. Ha akarnál, se tudnál gyűlölni. – mosolyodott el a mondat végére.

-         Miért?

-         Mert azáltal, hogy átváltoztattalak létrejött köztünk egy kapocs. Úgyhogy minimum egy kis tisztelet érzel irántam, meghintve egy kis vonzódással.

-         Vonzódással? – ejtettem ki undorodva.

-         Igen. – mondta magabiztosan, mire belőlem kitört a nevetés.

-         Viccelsz… ugye csak viccelsz?

-         Nem, ez teljesen komoly és szeretném, ha te is komolyan vennéd.

-         Ó, én nagyon is komolyan veszem. Csak még nem döntöttem el magamban, hogy normális vagy-e?

-         Hidd el, az vagyok. – mosolygott, de láttam, hogy nem nagyon tolerálja a visszabeszélésem.

-         Akkor térjünk a lényegre. Mikor jutok haza?

-         Úgy érzem egyre közelebb, van az a nap.

-         Elmondod, mit vársz tőlem?

-         Persze!- vágta rá.

-         Halljam!

-         Sok, sok évvel ezelőtt…

-         Hosszú lesz?- vágtam a szavába, miközben leültem a víz partjára.

-         Nem. – ült le kb egy méterre tőlem. – Még mielőtt ilyen lettem, mint most ismertem egy nőt. Neki voltak a leggyönyörűbb szemei és a legszebb mosolya a világon.

-         Na hát Mr. Ősvámpír szerelmes volt? – mosolyogtam. – És mi lett vele?

-         Meghalt.

-         Hogyan? – kíváncsiskodtam tovább.

-         A boszorkányok feláldozták, hogy elnyomják a farkas énem.

-         Amit velem szabadítottál föl.

-         Igen.

-         Tényleg van egy pár kérdésem. – jutottak eszembe a dolgok.

-         Előbb befejezem a történetet.

-         Nem, először a kérdések, mielőtt elfelejtem őket.

-         Rendben! – sóhajtotta.

-         Miért nem árt a napfény?

-         A vérem miatt.

-         Hatással van rám, hogy félig vérfarkas vagy? – jött az újabb kérdés.

-         Nem tudom. Lehet.

-         Oké, akkor folytasd.

-         Az a nő tényleg fontos volt nekem. De ő…

-         Nem viszonozta?

-         Az öcsém menyasszonya volt. – meredt maga elé.

-          Ú, az necces.

-         A haragom, eszméletlenül nagy volt. Haragudtam rá, az öcsémre és az egész világra. És ekkor történt meg a baj.

-         Miért gondolom, hogy most jön csak a java?

-         Megöltem egy embert és beindult a vérfarkas énem. – suttogta.

-         Aha. Ehhez nekem mi közöm? – kérdeztem durván, majd ellágyítottam a hangom. – Mi volt a neve?

-         Nataila Petrova.

A név hallatán megrohant egy emlék.

„Szintén egy bálon voltam.

-         Natalia szívem mosolyogj, talán itt találunk neked egy méltó férjet. – bökött oldalba édesanyám.

-         Igen anyám.

-         Á, Petrova asszony. – szólította meg anyámat egy magas férfi. – Annyira sajnáljuk, hogy édesapánk nem lehet itt. De én és az öcsém, nagyon örülünk, hogy eljött. – mondta, majd megcsókolta anyám kezét. Anyám csak biccentet. Majd mikor a másik férfi is kezet csókolt felém fordult.

-         Hadd mutassam be a lányom. Natalia Petrova.

-         Üdvözlöm az urakat. – köszöntöttem őket mosolyogva.”

-         Alejandra jól vagy? – nézett rám Klaus nagy szemekkel, de amikor látta, hogy teljesen máshol járok, felkelt és elém térdelt. – Natalia?

-         Tessék? – fordultam felé. – Ó bocsáss, meg elbambultam, szép neve van.

-         Ühüm. – dünnyögte félig kábultan.

-         Miért is mesélted el ezt nekem?

-         Mer, egy boszorkány megjósolta, hogy Natalia újjá fog születni, a második generációban.

-         Te azt hiszed, hogy én?

-         Csak remélem. – suttogta.

-         És ha Elena volt az és meghalt?

-         Nem hiszem. Nem emlékszel semmire?

-         Nem! – hazudtam.

-         Hazudozásban nem vagy jó. Nagyon ingerült lettél.

-         Fogalmam sincs, miről beszélsz.

-         Szeretnéd, ha megigéznélek, és úgy kérdezném? – ez nem egy kérdésnek hangzott inkább fenyegetés volt.

-         Nem tudsz.

-         Ugyan miért nem? – kérdezte gúnyosan.

-         Mert… hogy is mondtad? Te vagy az új életem adója. A te véredből születtem.

-         Úgyis rá fogok jönni, de ha elmondanád, amit tudsz, már ma elmehetnél. A döntést rád bízom. Nekem nagyon is tetszik ez a dolog itt veled, a vízesés mellett, édes kettesben. – mosolygott.

Miután elment azonnal elkezdett pörögni az agyam. Nincs más választásom, mint elmondani, hogy valószínű én vagyok Nata? Ha elmondom, mi lesz más? Elenged majd? Vagy ennél is jobban bezár majd? Na most légy okos Alejandra Norbury!

Rövid, de tömör. Nagyon sok infó van benne, és remélem, tetszik. Kommit!